A karbonkredit ára az értékekért folytatott küzdelem

rampi — Mon, 26 Jul 2021 17:04:31 +0000

Kedvezményes kamatlábak: Egy unalmas dolog, amit tudnod kell (vidrákkal!) Hacsak nem vagy közgazdász, valószínűleg még sosem hallottál a „diszkontrátákról”. E technikai kifejezés mögött azonban egy társadalmi és etikai vita rejtőzik, amely az éghajlat-politika középpontjában áll. David Roberts elmagyarázza (vidrákkal együtt). Mennyit ér nekünk ma az, hogy elkerüljük az évszázad későbbi éghajlati zavarait? Ahhoz, hogy megértsük, hogy erre a kérdésre jellemzően milyen választ adtak, meg kell értenünk, hogy a közgazdászok mit neveznek „diszkontrátának”, ami az éghajlat-politikai költségek értékelésére használt gazdasági modellek kulcsfontosságú paramétere. Ezek a modellek a politikai döntéshozatalt tájékoztatják és alakítják a hagyományos bölcsességet, de a diszkontráták használata arra késztette őket, hogy a veszélyt alulbecsüljék, és elégtelen intézkedéseket javasoljanak annak elhárítására. Látja a problémámat: Már így is unatkozol, ettől az egésztől. És az ezzel kapcsolatos szakirodalom éppoly terjedelmes, mint amennyire technikai. De sokkal jobban is unatkozhatnál. Bízz bennem. De ne add fel! Tényleg számít. A diszkontráták megértése segít megérteni az éghajlat-politikai tájképet – nemcsak a technikai részleteket, hanem az ezek mögött megbúvó, az emberi értékekért folytatott küzdelmet is. Szóval maradj velem. A téma altató hatásait ellensúlyozandó, igyekszem élénken és közérthetően elmagyarázni. Ha ez nem sikerül, akkor vidrákat fogok használni. OKÉ! Idézzünk fel egy bosszantó tényt az éghajlatváltozásról: Az okok és a hatások között jelentős időeltolódás van. A ma kibocsátott üvegházhatású gázok körülbelül 50 év múlva befolyásolják a globális hőmérsékletet, ahogyan most is tapasztaljuk az 50 évvel ezelőtti kibocsátások okozta hőmérséklet-emelkedést. Ez az időeltolódás enyhén szólva is megnehezíti a probléma megoldására irányuló erőfeszítéseket, mivel az emberek általában nem hajlanak arra, hogy most áldozatot hozzanak azért, hogy 50 év múlva előnyökhöz jussanak (vagy elkerüljék a költségeket). Jobban szeretjük az azonnali kielégülést; elég rövidlátók vagyunk. A politikai kihívás tehát az, hogy ezeket a károkat a jövőből a jelenbe helyezzük át. Fel kell erősítenünk ezt a távoli jelet, hogy a mindennapi gazdasági döntéshozatalban is hallható legyen. E cél elérésének legmegfelelőbb módja a szén-dioxid (a karbonkredit – a szerk.) árának megszabása, adó vagy felső határérték bevezetésével. A szén-dioxid árazásának célja, hogy tükrözze azokat a károkat, amelyeket a kibocsátás később okoz, vagy, hogy a dinka nyelven szólva, „internalizálja az externáliákat”. Ahhoz, hogy ezt megfelelően tegyük – hogy kitaláljuk a „megfelelő” árat egy tonna CO2-kibocsátásért -, két kérdésre kell válaszolnunk. Egy: mekkora kárt okoz egy tonna szén-dioxid kibocsátás? Kettő: mennyit ér nekünk, hogy elkerüljük ezt a kármennyiséget? A klímatudomány segíthet megválaszolni az első kérdést, bár pontos számot nem tud, és valószínűleg soha nem is fog tudni adni. Különösen regionális vagy helyi szinteken a pontosság lehetetlen, tekintettel a jelenlegi tudomány korlátaira és a globális légköri rendszer eredendő összetettségére. De ha egy számadatot vagy számadatok tartományát szeretnénk, amellyel dolgozhatunk, akkor a valószínűségi eloszlás közepéből választunk, és kaphatunk valamit, ami „elég jó a kormányzati munkához”, ahogy mondani szokták. A második kérdés bonyolultabb. A fizikai tudományok nem tudnak rá válaszolni. Az, hogy mennyit ér számunkra ma a jövőbeli éghajlatvédelem – az úgynevezett szén-dioxid társadalmi költsége – a közgazdaságtan és az etika kérdése. És itt lépnek be a képbe a diszkontráták. Erre készüljünk rá egy vidrával. „Készen állok, hogy belemerítsem a fogaimat.” (Mike Baird fotója.) Ahhoz, hogy eligazodjunk a diszkontráták tudományában, először is koncentráljunk arra, hogyan működnek az egyéni döntéshozatalban. Itt két fogalmat kell megragadni: a feltárt időpreferenciákat és az alternatív költségeket. (Hé, most adtam neked egy vidrát.) Íme egy gondolatkísérlet. Tegyük fel, hogy választás elé állítom: 100 dollárt adok ma, vagy 100 dollárt 10 év múlva. Nyilvánvalóan a mait választanád. Mi lenne, ha ma 70 dollárt vagy 10 év múlva 100 dollárt adnék? Hm … nehezebb. 50 dollár ma? Ha az 50 dollárt választod, akkor azt mondod, hogy a mai dollárt kétszer annyira értékeled, amit csak 10 év múlva kap. Azt a mértéket, amennyivel előnyben részesíti a jelenbeli előnyöket (a mai pénzt) a jövőbeli előnyökkel (a jövőbeni pénzzel) szemben, „kinyilvánított időpreferenciának” nevezzük. Ez annyiban „felfedett”, hogy tükröződik a megtakarítási és befektetési döntéseiben, még akkor is, ha ezt soha nem fogalmazza meg. Íme egy másik forgatókönyv. Mennyit fizetne ma azért, hogy egy év múlva elkerülje az autójában keletkező 100 dolláros kárt? E döntés meghozatala során elgondolkodnál azon, hogy mi mást tehetnél addig a pénzzel. „Hm, betehetnék 100 dollárt egy bankszámlára, és 3 százalékos kamatláb mellett egy év múlva lenne 103 dollárom. Kifizettethetném a javítási számlát, és 3 dollár nyereséget tehetnék zsebre!”. A 3 százalékos kamatlábak mellett ma csak 97 dollárt ér Önnek, hogy egy év múlva elkerülje a 100 dolláros kárt. Egyébként többet kereshetnél, ha másképp fektetnéd be a pénzt. Mi lenne, ha a 100 dolláros kár 10 év múlva következne be? Akkor csak 67 dollárt érne. És mi a helyzet 30 év múlva? Csak 41 dollár. Azt, hogy egy befektetés mennyit fizet ugyanazon erőforrások más felhasználási módjaihoz képest, „alternatív költségnek” nevezzük – minden egyes befektetésért lemondunk más lehetőségekről. A feltárt időpreferencia és az alternatív költségek együttesen arra késztetnek bennünket, hogy diszkontáljuk a jövőbeli előnyök értékét. Gondoljunk erre úgy, mint a kamatos kamatra, csak fordítva; egy mai befektető számára a hozamok minden egyes évben, amikor a jövőbe távolodnak, elveszítik „nettó jelenértékük” bizonyos százalékát. Ez a százalék, vagyis az az összeg, amennyivel egy haszon értéke minden egyes évben csökken a jövőbe nyúlóan, a diszkontráta. A pénzügyi tranzakciókban a diszkontrátát jellemzően valahol a mindenkori piaci kamatlábak körül határozzák meg. OK! Tudjuk, hogy mik a diszkontráták, és hogy milyen szerepet játszanak a megtakarítási és befektetési döntésekben. Eddig minden rendben. A dolgok azonban egy kicsit ragadósabbá és bonyolultabbá válnak, amikor az éghajlat-változásról van szó. Úgyhogy tartsunk egy rövid vidraszünetet. Shutterstock – Eric Isselee Miért jelentenek a diszkontráták kényes témát, amikor az éghajlatváltozásról van szó? Elsősorban azért, mert az éghajlatváltozás hosszú időtávokat és a földgolyót átfogó földrajzi területeket – és így több generációt és több társadalmat – érint. Koncentráljunk az időtávokra. Gondoljunk csak bele: Ha 3 százalékos diszkontrátával számolunk – ami a közgazdaságtanban meglehetősen reprezentatív arány -, és 2100-ban (nagyjából 87 év múlva) 100 dollárnyi éghajlati kárral kell szembenéznünk, akkor körülbelül 7 dollárt ér számunkra, hogy elkerüljük azt. Alig valamennyit. Hogy még szemléletesebbé tegyük, képzeljük el, hogy az éghajlatváltozás az évszázad végére 5 trillió (5 000 000 000 000 000 – ez az éves magyar GDP harmincezerszerese) dollárnyi kárt fog okozni. Ez egy elképzelhetetlenül nagy szám. (Rajta, próbáljon meg belegondolni.) És elképzelhetetlen szenvedést jelent. De 3 százalékos diszkontrátával számolva ma mindössze 382 milliárd dollárt érne meg nekünk, hogy elkerüljük. Összehasonlításképpen: ez valamivel több, mint az USA éves katonai költségvetésének a fele. Kezd egy kicsit abszurdnak tűnni. És még őrültebbé válik, ha 5 százalékos diszkontrátát alkalmazunk, ahogy egyesek javasolják (5 százalék nagyjából az amerikai kincstárjegyek hozama). Ez azt jelentené, hogy az 5 trillió dolláros kár elkerülése 2100-ban körülbelül 72 milliárd dollárt ér ma. Összehasonlításképpen, ez éppen több, mint amennyit Kína idén várhatóan befektet a nagysebességű vasútba. Tehát láthatja: Ha a 3-5 százalékos diszkontrátát használjuk, akkor ma már nem tudjuk igazolni, hogy bármit is költenénk az éghajlat-politikára. És ezt mutatja néhány népszerű modellezés is. William Nordhaus, a Yale közgazdásza például 3 százalékos diszkontrátát használ, így az ő modellezése szerint jelenleg csak egy szerény (5 dollár/tonna körüli /2012-es adat – a szerk./) szén-dioxid-adóra van szükségünk. (Vagy másképpen fogalmazva, a szén-dioxid társadalmi költsége mai dollárban számolva 5 dollár.) [UPDATE: OK, ez kissé téves. Nordhaus optimális CO2-ára 2005-ben 7,40 dollár volt tonnánként, és évente 2-3 százalékkal kellett volna emelkednie, tehát ma 9 vagy 10 dollár körül lenne. Még mindig elég alacsony.] Ha ez nem egyezik az erkölcsi intuícióiddal, akkor nem vagy egyedül. Nicholas Stern brit közgazdász híres Stern-jelentésében nagyjából ugyanazokat a tudományos adatokat használta, mint Nordhaus, de mindössze 0,1 százalékos diszkontrátával. [UPDATE: Stern 0,1 százalékot használt az időpreferenciára, de 1,4 százalékot a teljes diszkontrátára; az én hibám.] Nem meglepő, hogy Stern modellezése szerint a szén-dioxid társadalmi költsége közelebb van a 85 dollár/tonna értékhez, és növekszik. Ismétlem, ez a kettő, a „késleltető” és a „riogató” nem vitatja az éghajlatváltozás tudományos tényeit. Csak abban nem értenek egyet, hogy mennyire kellene értékelnünk a jövő embereit ért károkat. Ez a különbség az apátia és a pánik között. Mennyi legyen tehát a diszkontráta? Milyen számot használjanak a közgazdászok az éghajlat-változási politika modellezésekor? És hogyan döntsünk? Mielőtt belemerülnénk ebbe a nehéz témába, szükségünk van egy kis vidrára. Vidra – neelsky Kinek van igaza a diszkontrátával kapcsolatban, Nordhausnak vagy Sternnek? Elég, ha csak annyit mondunk, hogy ez heves viták tárgya. Ha bele akarsz ásni, sok hosszú és gyötrelmesen unalmas folyóiratcikk közül választhatsz. Én itt csak a felszínt kapargatom. Röviden: nincs „helyes” válasz, csak ítéletalkotás. Azok, akik a magasabb (3-5 százalékos) diszkontráta mellett érvelnek, mint maga Nordhaus [PDF], inkább a leíró, mint az előíró megközelítést részesítik előnyben. Nem az a kérdés, hogy mi legyen a diszkontráta, hanem az, hogy meghatározzuk az emberek tényleges időpreferenciáit, amint az a mindennapi piaci viselkedésükből kiderül (azaz, nézzük meg az uralkodó piaci kamatlábakat). Ez az egyetlen módja annak, hogy elkerüljük a „paternalizmust”, azaz az erkölcsi ítéletek közgazdaságtanba való becsempészését. Az egyik fő feltételezésük az, hogy az emberek a jövőben gazdagabbak lesznek nálunk, és így jobban fel lesznek készülve az éghajlati károk kezelésére. Ha választani kell, hogy gazdagabbá tegyük őket, vagy csökkentsük a klímakárokat, akkor általában a gazdagabbá tétel felé kell hajlanunk. Csak akkor érdemes beruházni az éghajlatváltozás hatásainak mérséklésére, ha a befektetések megtérülési rátája magasabb, mint a jelenlegi kamatlábak. Ellenkező esetben jobban járunk, ha egyszerűen bankba tesszük a pénzt. A magam részéről sokkal meggyőzőbbnek találom az alacsonyabb (vagy akár nulla) diszkontráta melletti érveket. Ez nem tűnik számomra olyan területnek, ahol a „paternalizmust” el lehet vagy el kell kerülni. Ebben a helyzetben szó szerint mi vagyunk a szülők (és nagyszülők)! Először is beszéljünk erről a felfogásról, miszerint az emberek feltárt időpreferenciái egyfajta semleges, etikai megítéléstől mentes alap diszkontrátát jelentenek. Tetszik ez a Paul Kelleher professzortól származó megállapítás, aki egy rövid áttekintést írt az „energiapolitika és a társadalmi diszkontráta„ [PDF] témájában. Itt Martin Weitzmannak válaszol, aki amellett érvel, hogy a társadalmi diszkontrátának az aktuális kamatlábakat (azaz az aktuális időpreferenciákat) kellene tükröznie: Weitzmannak bizonyára igaza van abban, hogy az uralkodó kamatlábak etikailag releváns információkat tárnak fel. De ez az információ arról szól, hogy az egyének – egyénként és nagyrészt saját érdekeik szerint eljárva – hogyan súlyozzák a jelen és a jövő jólétét. A társadalmi diszkontrátának azonban kifejezetten erkölcsi, másra tekintettel lévő ítéleteket kellene tükröznie a messze a jövőben létező jólét relatív fontosságáról. Egyáltalán nem egyértelmű, hogy az egyének önértékelő viselkedése bármilyen betekintést enged abba, hogy még ugyanezek az egyének is úgy gondolják, hogy mivel tartozunk a jövő generációinak. Ez így van. Az egy dolog, hogy egy befektető döntéseket hoz arról, hogy mennyi jövőbeli értéket áldoz fel a jelen értékért. Más kérdés, hogy a jövő emberei mennyi értéket áldoznak fel az ő jelenértékéért. Ezek olyan döntések, amelyek más embereket érintenek, paradigmatikusan etikai döntések, így már nem csak az ő diszkontrátája a releváns. Itt nem lehet elkerülni az etikai ítéletet. További érvek a magas diszkontráták ellen az NRDC vezető közgazdászának, Laurie Johnsonnak ebben a bejegyzésében olvashatók (akire később még visszatérünk). Megosztom a legfontosabb pontjait. (U.S. Underestimates Costs of Carbon Pollution and Climate Change | Feds Underestimate Costs of Carbon Pollution, Low-Balling Climate Change’s Impact on our Children and Grandchildren – a szerk.) Először is: Az egyre zavarosabbá váló éghajlat akadályozhatja a gazdasági termelékenységet, ami a gazdasági növekedési ráták történelmi pályájuk alatti eltérését eredményezheti. Ha a legrosszabb éghajlati kockázatok megvalósulnak, az éghajlatváltozás akár meg is fordíthatja a gazdasági növekedést. Ebben az esetben a jövőben az emberek szegényebbek lennének, mint ma, nem pedig gazdagabbak. Számomra ez a legfontosabb. A legújabb tudományos eredmények egyre erőteljesebben mutatnak rá a 2100-ig bekövetkező 4, 5, sőt 6 Celsius-fokos hőmérséklet-emelkedés veszélyére, miközben legalábbis néhány éghajlatkutató arra figyelmeztet, hogy „a gazdasági növekedés nem egyeztethető össze a 4°C-os és azon túli hőmérséklet-emelkedés hatásának terjedelmével és ütemével”. A tudósok által veszélyesnek és visszafordíthatatlannak minősített hatások elkerülése hősies erőfeszítéseket igényel. Tényleg olyan biztosak vagyunk benne, hogy a gazdasági növekedés úgy fog folytatódni, mint az energia- (és szén-) bőség korában? Nekem mindig is úgy tűnt, hogy a közgazdászok szinte vallásos módon hisznek a gazdasági növekedésben; a modellek szerint mindenki egyre gazdagabb lesz, mert a modellek ezt a hitet tükrözik. De az éghajlati zavarok korában, a valóban katasztrofális, sőt fajokat fenyegető károk „hosszú farok” (hosszú hatású) kockázatai közepette őrülten kockázatosnak tűnik, hogy a gazdasági gombokat a hozam maximalizálása érdekében próbáljuk tárcsázni. Bizonyára egy elővigyázatosabb, a...

A A karbonkredit ára az értékekért folytatott küzdelem bejegyzés először Voluntary Carbon Registry-én jelent meg.

kormányzati munka Archívum - Voluntary Carbon Registry

A karbonkredit ára az értékekért folytatott küzdelem